A mai értelemben vett klasszikus gitár a XIX. század folyamán nyerte el a mai formáját, elsősorban spanyol hangszerkészítők munkájának eredményeként. Alapvető különbség a többi gitárféléhez képest, hogy húrjai nem fémből hanem régebben bélből, manapság szintetikus nylonszerü anyagból készülnek. A fogólapja is kissé szélesebb fémhúros “társainál”.
A játékmódra jellemző, hogy a játékos ülő helyzetben szólaltatja meg ezt a hangszert. A pengetés a jobbkéz négy ujjának körmével és nem pengetővel történik, így a ritmikus akkordjáték mellett lehetőség van a többszólamú dallamjátékra is. A húrok hangolása E-A-d-g-h-e tiszta kvart távolságra vannak egymástól (kivéve a g-h húrok nagy terc hangközét). Az E-A-d húrok fémszállal vannak körbetekerve így erősebb felhangdús basszushangot képesek produkálni.
A történelem folyamán sok változáson ment keresztül ez a gitár típus, és igazából csak a 18-19. században kezdi elfoglalni helyét a klasszikus zeneirodalomban . A XX. század kétségkívül legjelentősebb gitármüvésze Andrés Segovia akinek tán leginkább köszönhető, hogy a gitár a többi hangszer mellett elfoglalta az őt megillető helyet. A gitár fontos szerepet játszott a XX. század második felében kialakult új könnyűzenei irányzatok térhódításánál is, hozzájárulva a gitár népszerűségének töretlen fejlődéséhez.
A legjelentősebb klasszikus gitáros zeneszerzők és előadóművészek:
- Dionisio Aguado (1784–1849)
- Julián Arcas (1832–1882)
- Luigi Boccherini (1743–1805)
- Matteo Carcassi (1792–1853)
- Ferdinando Carulli (1770–1841)
- Napoléon Coste (1806–1883)
- Anton Diabelli (1781–1858)
- Mauro Giuliani (1781–1829)
- Luigi Legnani (1790–1877)
- Antonio Gimeniz Manjon (1866–1919)
- Johann Kaspar Mertz (1806–1856)
- Fernando Sor (1778–1839)
- Francisco Tárrega (1852–1909)
- Marco Aurelio Zani de Ferranti (1800–1878)